Szóltak már be máskor is de ez az eset a héten olyannyira megdöbbentett hogy nem tudok csak úgy túllépni rajta.
Alapvetően békeszeretőnek tartom magam, még akkor is ha határozott véleményem van majdnem szinte mindenről. A facebookon történt, hogy valaki nem tudott hogy fogást találni rajtam és elkezdett kutatni utánam. Lehet hogy megtiszteltetésnek kellene vennem az elhivatottságát mert innen a blogból előszedte szinte az összes káromkodásomat és sarkallatos nézőpontjaimat.
Mivel ez nem volt neki elég, be is másolta egy teljesen más közegbe és elkezdett pocskondiázni. Sőt, mivel itt megtalálta azt a bizonyos bejegyzést is a melanómáról, abból is idézett. A lehető legfájóbb ponton támadott meg. Csak elkezdtem remegni. Sosem gondoltam volna hogy bárki valaha ellenem fordíthatja ezt a naplót. Soha nem gondoltam volna, hogy valaki ennyire akar fájdalmat okozni egy számára szinte ismeretlen embernek.
De mégis.
Először írtam a fórum moderátornak hogy engem itt pisztergásznak de végül a facebook könnyebben lehetővé tette hogy jelentsem az illetőt. Azt ugyan nem tudtam hogy a jelentés egyenlő azzal, hogy felfüggesztik a felhasználót, de a moderátor már nem találta meg a nevét sem.
Azt nem mondhatom hogy mindenki kezdjen el szépen feljelentgetni mindenkit aki neki nem tetsző hozzászólást ejt, de mindennek van határa. Senki se tűrje el hogy trollok támadják!
2013. június 21., péntek
2013. június 18., kedd
Nyári Játék a Nem Art Decornál
Nyaralni mész? Szeretsz írni, vagy szeretnéd szárnyaidat bontogatni papíron?
Akkor bizonyára érdekelni fog a Nem Art Decor nyári játéka! Légy egy sikeres online magazin vendég írója.
Meséld el nekünk mi inspirált?
Mi hatott rád? Milyen ötleteid támadtak? Milyen eddig nem látott megoldásokat fedeztél fel? Mi ragadott meg - a luxus, az egyszerűség, stb.? És esetleg arról, min változtatnál, ha hazatérsz mindezek hatására?
Mi hatott rád? Milyen ötleteid támadtak? Milyen eddig nem látott megoldásokat fedeztél fel? Mi ragadott meg - a luxus, az egyszerűség, stb.? És esetleg arról, min változtatnál, ha hazatérsz mindezek hatására?
Kedves nyeremények várnak rátok, részletes leírás és szabályzat a Nem Art Decor honlapján
2013. június 6., csütörtök
Fejedelmi Receptek
Hoztam nektek három hűsítő receptet, mindegyik szorosan kapcsolódik a Nem Art Decor magazin legújabb cikkjeihez.
Virtuális Udvadi Fogadásra invitálok mindenkit, feltétlen tartsatok velünk!
Egy kis ízelítő és háttérinformáció: a következő cikkek az angol főváros egyik leghíresebb épületéről szólnak, a Buckingham Palotáról.
Először arról akaram írni hogy milyen a Királyi család magánlakrésze a Palotában. Elvégre azt tudjuk mindenféle forrásokból hogy az Udvari Fogadószobák (Trónterem, Zeneszoba, Bálterem, Masnis Szoba stb) hogy néznek ki, sőt ezek a nyári hónapokban látogathatók is. Különösen idén, mert most ünnepeljük II Erzsébet koronázásának 60. évfordulóját.
A sajtószoba azonban olyan hamar törte le a lelkesedésemet mintha direkt ez lenne a feladatuk: a királyi családnak ugyanis joga van a magánélethez, így nekünk alattvalóknak semmi közünk ahhoz hogy Erzsébet melyik színt preferálja a saját hálószobájában és milyen színű függönyt választott a nappaliba. Odáig el sem jutottam a kérdezésben hogy szeret-e online vásárolni pl törölközőket vagy azokat csak valaki odateszi neki.
Így egy huszáros mozdulattal keresztbe húztam saját számításaimat és teljesen más szemszögből közelítettem meg a Palotát.
Az alábbi receptek 17. 19 és 21. századból valók, mindegyik egy-egy uralkodó 'sztárszakácsának' receptje. (Ha valaki ezek közül megcsinál valamit, feltétlen jelezze!):
Virtuális Udvadi Fogadásra invitálok mindenkit, feltétlen tartsatok velünk!
Egy kis ízelítő és háttérinformáció: a következő cikkek az angol főváros egyik leghíresebb épületéről szólnak, a Buckingham Palotáról.
Először arról akaram írni hogy milyen a Királyi család magánlakrésze a Palotában. Elvégre azt tudjuk mindenféle forrásokból hogy az Udvari Fogadószobák (Trónterem, Zeneszoba, Bálterem, Masnis Szoba stb) hogy néznek ki, sőt ezek a nyári hónapokban látogathatók is. Különösen idén, mert most ünnepeljük II Erzsébet koronázásának 60. évfordulóját.
A sajtószoba azonban olyan hamar törte le a lelkesedésemet mintha direkt ez lenne a feladatuk: a királyi családnak ugyanis joga van a magánélethez, így nekünk alattvalóknak semmi közünk ahhoz hogy Erzsébet melyik színt preferálja a saját hálószobájában és milyen színű függönyt választott a nappaliba. Odáig el sem jutottam a kérdezésben hogy szeret-e online vásárolni pl törölközőket vagy azokat csak valaki odateszi neki.
Így egy huszáros mozdulattal keresztbe húztam saját számításaimat és teljesen más szemszögből közelítettem meg a Palotát.
Az alábbi receptek 17. 19 és 21. századból valók, mindegyik egy-egy uralkodó 'sztárszakácsának' receptje. (Ha valaki ezek közül megcsinál valamit, feltétlen jelezze!):
- Bodzabor a 17. századból: III. Vilmos majd Anna Királynő cukrásza, Mary Eales készítette nekik.
12 gallon (54.5L) vizet 30 font (13.6kg) cukorral folyamatosan forralunk és lehabozunk amíg két gallon víz el nem párolog. Ekkor gyorsan hűtjük (pálinkafőzésben jártasok előnyben!) majd két-három kanál élesztőt adunk hozzá. Amikor dolgozni kezd, hozzáadjuk a fél gallon-nyi bodzát és minden nap megkeverjük amíg el nem készül. Leszűrjük és tálba tesszük. Ha már leülepedett akkor lehet óvatosan üvegekbe tölteni.
- Ananászfagyi a 19. század elejéről: Antonin Careme az angol udvar abszolút elit szakácsa volt. Careme többek között főzött Napóleonnak, IV. Györgynek és a Rotschild dinasztia alapítójának James Rothschildnak is. Imádott cukorból, rétestésztából és marcipánból több méter magas ehető struktúrákat kialakítani, szakácskönyveket adott ki receptekkel, utasításokkal, hogy hogyan lehet egy konyhát jól üzemeltetni, hátat fordított I Sándornak Szentpéterváron szóval igazán tartalmas élete volt na.
Antonin Mesterszakács IV György angol király egyik vacsorájára készítette az alábbi desszertet (Pouding d'Ananas á la Royale): Forraljunk 6 uncia (175ml) cukorszirupot két közepes megtisztított, felkockázott ananásszal 10 percig, majd leszűrjük és az ananászdarabokat külön tálba helyezzük. Külön forraljunk fel egy pint (600ml) tejszínt és a felkockázott ananászhéjat adjuk hozzá. 10 percig főzzük majd 6 uncia (170g) cukrot, 12 tojás sárgáját adunk hozzá és lassú tűzön besűrűsítjük majd leszűrjük. Amikor rendesen lehűlt hozzákeverjük a szirupot és lefagyasztjuk a masszát. Amikor megfagyott, fél konzerv, mosott, darabolt cseresznyét, 2 uncia (56g) szeletelt pisztáciát, 2 jó érett, nagyra darabolt körtét keverünk hozzá. Amikor szépen elegyedett, egy tányérnyi tejszínhabot hajtogatunk bele és formába töltve újra lefagyasztjuk. Egy óra múlva már lehet is tálalni. Careme szalvétán javasolta a tálalást.
- Csokoládé és Málna Fagylalt a 21. századból: Manapság már korántsem kapnak akkora viszhangot a Palota szakácsai, de az alábbi 'Parfait au chocolat et framboises' desszertet 2008 Májusában szolgálták fel a Buckingham Palotában:
200g (7 uncia) jó minőségű keserűcsokoládé, 250gr (9 uncia) friss málnapüré, 2 pasztőrizált tojás sárga, 1 pasztőrizált tojás, 100g (3.5 uncia) kristálycukor, 300ml (fél pint) tejszín. A csokoládét olvasszuk meg (vízgőz felett vagy mikróban). Elektromos keverővel keményre verjük fel a tojásokat a kristálycukorral (sabayon, aki esetleg érti ezt a kifejezést), majd adjuk hozzá óvatosan a még meleg (nem forró!) csokoládét. Egy másik tálban verjük fel a tejszínhabot a málnapürével 'szalagosra'. Végül nagyon óvatosan 'hajtogassuk össze' a csokoládé sabayon keveréket és a málnakrémet ügyelve arra hogy ne legyen túlkeverve. Öntsük formákba és fagyasszuk. A Palotában ezt a desszertet tálalás előtt fehér csokoládé szalagba tekerik, a tetejét friss málnával és málnaszósszal díszítik. Érdekes hogy a modern recept már a kontinentális mértékegységeket használja, nem fél megemlíteni elektromos berendezéseket és persze mindenáron pasztőrizált tojást akar használni rendes tojgli helyett.
 |
| Parfait au chocolat et framboises, vagyis Csokis málnás fagyi übergusztán |
2013. június 5., szerda
Fejléc
Segítség, valaki mondja meg hogyan lehet olyan fejlécet csinálni ami keresztbeér a szöveg és a jobb oldali dobozok felett?
Az új fejlécképem olyan behemót de nem tudom hogyan méretre szabni...
Az új fejlécképem olyan behemót de nem tudom hogyan méretre szabni...
2013. február 16., szombat
Bepöccentem
Basszák meg a magyar politikusok. Nem a mostaniak, hanem az összes, (legalább)a rendszerváltásig visszamenőleg. Egy angliai magyar nyivákolása következik.
Én a kis józan paraszti eszemmel nem tudom felfogni hogy a magukat befolyásosnak gondoló - valójában apró szemétdomb tetején kurkászó - kis mitugrász egyetemről parlamentbe ült pócok (mindenki döntse el hogy melyik milyen póc) pofa nélkül behazudják hogy az egyetlen vagyonuk egy rozsdás wartburg a kert végében. Tényleg azt akarja mondani hogy elhiszi a nép (akinek az adójából ő vette a rozsdás vareszt) hogy a félig rosszul szabott pierre cardin öltönye többet ér mint a kocsija? És tényleg a magyar állam, az adóhivatal, a polgármesteri hivatal, a besúgó hivatal, a szomszéd Juli néni, de még az aktuális miniszterelnök is rábólint? Mi van itt kéremszépen?! (Építkezés. Felcsúton. Bazi nagy stadion. Hogy nem tudod hol a pinyóban van Felcsút? Én sem. De még csak meg sem akarom nézni. Mert épp elég hogy a magyar nemzet által megválasztott párt betegesen hataloméhes miniszterelnöke onnan származik. Fel is út, le is út...)
Ilyesmi híreket olvasok a neten. Miközben párhuzamosan ezzel jönnek a hírek hogy kik cigányoznakzsidóznak és mennyire. Mintha ők nem lennének emberek és mintha a saját szomszédságában nem tudna mutatni mindenki legalább öt olyat akinek esze ágában sincs elmenni dolgozni. (hangsúlyozom, aki direkt nem akar dolgozni menni)
Dúl a rasszizmus Magyarországon, divat lett nyíltan ujjal mutogatni mindenki másra, és feltételezem hogy Fazekas Mihály Lúdas Matyi verse 2013-ban bizony nem jelenhetne meg. Pedig Matyi is cigánygyerek volt, és bár (khm, khm) lopott is, csalt is, a szíve mégis jobban a helyén volt mint mondjuk a Döbröginek.
Azt hogy Magyarország lassan Döbrögikkel van tele senkit sem lep meg.
Hanem az utóbbi időben egyre többet hallom hogy bennünket külföldi magyarokat megfutamodó beszariaknak, disszidánsoknak vagy éppen 'elkényelmesedett kis hülyéknek' tartanak. Legutóbb Presser Gábor adott egy interjút amiből az index azt emelte ki hogy Pressert kirázza a hideg a külföldre települő magyarokról. Lassan nyílt utálatnak van álcázva az irántunk érzett irigység...
Elsősorban az angliai magyarokról beszélek amikor az mondom hogy vannak olyanok akik tényleg politikai menekülteknek vallják magukat (na ők azért körülnézhetnének Szíriában vagy Afrikában), de a többség azért jött ide amiért Csollány Szilveszter is ment Izlandra: a biztos megélhetés miatt. Vagy mint én, aki jött nyelvet tanulni, aztán kíváncsi lett, megtetszett és maradt végül rádöbbent hogy már nem tud hazamenni.
Nem akar kacsalábon forgó palotát akar magának minden külföldre induló. Elmúltak már azon idők amikor mindenki gyors meggazdagodás érdekében minden szaros munkát elvállalt és minden pennyt félrerakva két év megfeszített tempó után hazatért szülőhazájába, hogy ugyanazt a szart kapja hazájától mint előtte, csak a segge alatt van egy kifizetett panellakás (ami igenis nagy szó, de attól függetlenül még kapja a pofonokat rendesen). Mert a két év alatt a többség rájön hogy lehet élni máshogy is, nem az elitnek jár ki az új ruha, az étterem, az utazás, hanem az átlagpistának is, akinek igényei párban vannak a fizetésével.
Ezt mi magyarok egyébként nagyon jól csináljuk, a legtöbben nagyon jól be tudjuk osztani ami van.
Legalábbis eddig ez így volt.
Az új tendencia azonban mást mutat, egy sokkal sokkolóbb, lerombolóbb képet.
Szarban van a haza.
Azzal hogy mi eljöttünk otthonról, nagyon sok dologról önként lemondtunk. A havas teleket követő illatos tavaszról. A meleg, napos nyári napokról. A hamisíthatatlan vasárnapi ebédekről. A szoros családi és baráti kapcsolatokról, a megasztár fos műsoráról és még sorolhatnám. Ahhoz hogy tudjunk félretenni, másokkal osztjuk meg otthonunkat (ha úgy tetszik bazi nagy albérleten osztozunk vadidegenekkel) és szépen lassan, de haladunk előre. Az itteni államnak nem érdeke hogy az utolsó fityinget is kiszedje a zsebünkből, de helyettük ezt megteszi a Magyar Állam és a magyar politikusok.
Értetlenül állok a hírek előtt hogy a tanárok jövedelmét csökkentik. Hogy egy nővér kevesebbet keres mint egy kukás. És olyan kurtítások vannak a bevételeken hogy már nyögni sem tud az ember és ha már a szőnyeget is kiszedték alóla akkor nincs ki segítsen, csak a külföldi magyar. Adott esetben én pl be vagyok szarva hogy mi van ha bevállalunk egy gyereket és kiderül hogy az otthoniaknak szüksége van ránk? Legyintsünk - mint az orbánék - hogy ugyan, meg tudtok élni havi negyvenezerből is?!
Sokan, sokszor említették már hogy előbb utóbb a viktorék megoldják hogy megsarcolják a külföldi magyarokat. Most megoldották. Még egy kis adó, még egy kis járulék, munkahelyet váltani (vagy megszűnés után újat találni) lehetetlen, dögöljetek éhen kedves állampolgárok, nekem kell a pénz a felcsúti stadionra.
Én mindenkinek azt mondom hogy tanuljatok nyelvet és menjetek. Nem kell hazáról beszélni ha az nem ad neked semmit, csak elvesz tőled. Imádom a Balatont, a Cseszneki Várat, Veszprém, Győr és Tokaj környéke gyönyőrű, de az egészet elrontja a kurva politika.
Szüleim generációja egy elveszett nemzedék, évekig építették a kommunizmust (nem mintha akarták volna), majd évekig próbálkoztak a kapitalizmus építésével de 2013ra mindenki seggre került aki 1995-re nem tudott meggazdagodni.
Az én generációm (a harminc évesek) megosztódik, van aki boldogan él otthon - valószínűleg az ő szülei a 95-ös határvonalat egész jól bírták akkor - és van aki boldogan hagy hátra mindent. A nálam fiatalabb generáció pedig - nekem olybá tűnik - hogy lemond mindenről, magáról és egy szebb jövőről. Vajon ők lesznek-e azok akik bevallják hogy audijuk van és nem wartburgjuk? Vajon ők lesznek-e annyira tökösek hogy a vízfejű parlamentet lecsökkentsék a nemzet nagyságának megfelelő arányokra?
Vajon ők lesznek-e olyan munkáltatók hogy pozíciójukat nem kihasználva tényleg autópályát építenek, vagy éppen 50-en felülieket is munkába felvesznek?
Vagy kialakul egy apatikus nemzet, ahol a gazdagság-szegénység ollója olyan nyitott lesz mint Brazíliában és az Alföld egy bazi nagy favella lesz?
Utálom a magyar 'vállalkozó' kifejezést. Már a nevében is benne van hogy kis kalandor hülye aki azt hiszi hogy kitörhet a szarból (hah! Pedig mennyire nem). Az angolban a kifejezés self employed, vagyis önmaga alkalmazottja. Mennyivel találóbb kifejezés!
Végül: továbbra is ámulattal nézek hogy Veszprémben képtelenség elhelyezkedni irodában, tisztességes feltételek mellett. Ahol nem vágják az ember arcába az interjú végén hogy hát igen, a versenyképes fizetés havi 35ezer forint fix, a többi jutalék ami zepter edények és bioptron lámpák eladásából jön be, de eladni csak a főnök adhat el. Ha a főnök ilyen rendes akkor oldja meg egyedül az egészet.
Mi lesz veled Magyarország, mi lesz veletek magyarok?
UI: Csollányékat szeretettel várjuk Nagy Britanniában. Könnyebb a hazajutás Budapestre látogatni, fogorvosi asszisztensre mindig van szükség csak úgy mint tisztességes sportoktatókra.
Én a kis józan paraszti eszemmel nem tudom felfogni hogy a magukat befolyásosnak gondoló - valójában apró szemétdomb tetején kurkászó - kis mitugrász egyetemről parlamentbe ült pócok (mindenki döntse el hogy melyik milyen póc) pofa nélkül behazudják hogy az egyetlen vagyonuk egy rozsdás wartburg a kert végében. Tényleg azt akarja mondani hogy elhiszi a nép (akinek az adójából ő vette a rozsdás vareszt) hogy a félig rosszul szabott pierre cardin öltönye többet ér mint a kocsija? És tényleg a magyar állam, az adóhivatal, a polgármesteri hivatal, a besúgó hivatal, a szomszéd Juli néni, de még az aktuális miniszterelnök is rábólint? Mi van itt kéremszépen?! (Építkezés. Felcsúton. Bazi nagy stadion. Hogy nem tudod hol a pinyóban van Felcsút? Én sem. De még csak meg sem akarom nézni. Mert épp elég hogy a magyar nemzet által megválasztott párt betegesen hataloméhes miniszterelnöke onnan származik. Fel is út, le is út...)
Ilyesmi híreket olvasok a neten. Miközben párhuzamosan ezzel jönnek a hírek hogy kik cigányoznakzsidóznak és mennyire. Mintha ők nem lennének emberek és mintha a saját szomszédságában nem tudna mutatni mindenki legalább öt olyat akinek esze ágában sincs elmenni dolgozni. (hangsúlyozom, aki direkt nem akar dolgozni menni)
Dúl a rasszizmus Magyarországon, divat lett nyíltan ujjal mutogatni mindenki másra, és feltételezem hogy Fazekas Mihály Lúdas Matyi verse 2013-ban bizony nem jelenhetne meg. Pedig Matyi is cigánygyerek volt, és bár (khm, khm) lopott is, csalt is, a szíve mégis jobban a helyén volt mint mondjuk a Döbröginek.
Azt hogy Magyarország lassan Döbrögikkel van tele senkit sem lep meg.
Hanem az utóbbi időben egyre többet hallom hogy bennünket külföldi magyarokat megfutamodó beszariaknak, disszidánsoknak vagy éppen 'elkényelmesedett kis hülyéknek' tartanak. Legutóbb Presser Gábor adott egy interjút amiből az index azt emelte ki hogy Pressert kirázza a hideg a külföldre települő magyarokról. Lassan nyílt utálatnak van álcázva az irántunk érzett irigység...
Elsősorban az angliai magyarokról beszélek amikor az mondom hogy vannak olyanok akik tényleg politikai menekülteknek vallják magukat (na ők azért körülnézhetnének Szíriában vagy Afrikában), de a többség azért jött ide amiért Csollány Szilveszter is ment Izlandra: a biztos megélhetés miatt. Vagy mint én, aki jött nyelvet tanulni, aztán kíváncsi lett, megtetszett és maradt végül rádöbbent hogy már nem tud hazamenni.
Nem akar kacsalábon forgó palotát akar magának minden külföldre induló. Elmúltak már azon idők amikor mindenki gyors meggazdagodás érdekében minden szaros munkát elvállalt és minden pennyt félrerakva két év megfeszített tempó után hazatért szülőhazájába, hogy ugyanazt a szart kapja hazájától mint előtte, csak a segge alatt van egy kifizetett panellakás (ami igenis nagy szó, de attól függetlenül még kapja a pofonokat rendesen). Mert a két év alatt a többség rájön hogy lehet élni máshogy is, nem az elitnek jár ki az új ruha, az étterem, az utazás, hanem az átlagpistának is, akinek igényei párban vannak a fizetésével.
Ezt mi magyarok egyébként nagyon jól csináljuk, a legtöbben nagyon jól be tudjuk osztani ami van.
Legalábbis eddig ez így volt.
Az új tendencia azonban mást mutat, egy sokkal sokkolóbb, lerombolóbb képet.
Szarban van a haza.
Azzal hogy mi eljöttünk otthonról, nagyon sok dologról önként lemondtunk. A havas teleket követő illatos tavaszról. A meleg, napos nyári napokról. A hamisíthatatlan vasárnapi ebédekről. A szoros családi és baráti kapcsolatokról, a megasztár fos műsoráról és még sorolhatnám. Ahhoz hogy tudjunk félretenni, másokkal osztjuk meg otthonunkat (ha úgy tetszik bazi nagy albérleten osztozunk vadidegenekkel) és szépen lassan, de haladunk előre. Az itteni államnak nem érdeke hogy az utolsó fityinget is kiszedje a zsebünkből, de helyettük ezt megteszi a Magyar Állam és a magyar politikusok.
Értetlenül állok a hírek előtt hogy a tanárok jövedelmét csökkentik. Hogy egy nővér kevesebbet keres mint egy kukás. És olyan kurtítások vannak a bevételeken hogy már nyögni sem tud az ember és ha már a szőnyeget is kiszedték alóla akkor nincs ki segítsen, csak a külföldi magyar. Adott esetben én pl be vagyok szarva hogy mi van ha bevállalunk egy gyereket és kiderül hogy az otthoniaknak szüksége van ránk? Legyintsünk - mint az orbánék - hogy ugyan, meg tudtok élni havi negyvenezerből is?!
Sokan, sokszor említették már hogy előbb utóbb a viktorék megoldják hogy megsarcolják a külföldi magyarokat. Most megoldották. Még egy kis adó, még egy kis járulék, munkahelyet váltani (vagy megszűnés után újat találni) lehetetlen, dögöljetek éhen kedves állampolgárok, nekem kell a pénz a felcsúti stadionra.
Én mindenkinek azt mondom hogy tanuljatok nyelvet és menjetek. Nem kell hazáról beszélni ha az nem ad neked semmit, csak elvesz tőled. Imádom a Balatont, a Cseszneki Várat, Veszprém, Győr és Tokaj környéke gyönyőrű, de az egészet elrontja a kurva politika.
Szüleim generációja egy elveszett nemzedék, évekig építették a kommunizmust (nem mintha akarták volna), majd évekig próbálkoztak a kapitalizmus építésével de 2013ra mindenki seggre került aki 1995-re nem tudott meggazdagodni.
Az én generációm (a harminc évesek) megosztódik, van aki boldogan él otthon - valószínűleg az ő szülei a 95-ös határvonalat egész jól bírták akkor - és van aki boldogan hagy hátra mindent. A nálam fiatalabb generáció pedig - nekem olybá tűnik - hogy lemond mindenről, magáról és egy szebb jövőről. Vajon ők lesznek-e azok akik bevallják hogy audijuk van és nem wartburgjuk? Vajon ők lesznek-e annyira tökösek hogy a vízfejű parlamentet lecsökkentsék a nemzet nagyságának megfelelő arányokra?
Vajon ők lesznek-e olyan munkáltatók hogy pozíciójukat nem kihasználva tényleg autópályát építenek, vagy éppen 50-en felülieket is munkába felvesznek?
Vagy kialakul egy apatikus nemzet, ahol a gazdagság-szegénység ollója olyan nyitott lesz mint Brazíliában és az Alföld egy bazi nagy favella lesz?
Utálom a magyar 'vállalkozó' kifejezést. Már a nevében is benne van hogy kis kalandor hülye aki azt hiszi hogy kitörhet a szarból (hah! Pedig mennyire nem). Az angolban a kifejezés self employed, vagyis önmaga alkalmazottja. Mennyivel találóbb kifejezés!
Végül: továbbra is ámulattal nézek hogy Veszprémben képtelenség elhelyezkedni irodában, tisztességes feltételek mellett. Ahol nem vágják az ember arcába az interjú végén hogy hát igen, a versenyképes fizetés havi 35ezer forint fix, a többi jutalék ami zepter edények és bioptron lámpák eladásából jön be, de eladni csak a főnök adhat el. Ha a főnök ilyen rendes akkor oldja meg egyedül az egészet.
Mi lesz veled Magyarország, mi lesz veletek magyarok?
UI: Csollányékat szeretettel várjuk Nagy Britanniában. Könnyebb a hazajutás Budapestre látogatni, fogorvosi asszisztensre mindig van szükség csak úgy mint tisztességes sportoktatókra.
2013. február 1., péntek
Úgy érzem, divatot teremtettem
Már említettem hogy egy ideje növesztem a hajamat ilyen-olyan okokból ilyen-olyan célokra (célokkal). Már szépen a lapockám alá ér a hossza, de a festett véget nem vagyok hajlandó levágatni. Úgy vagyok vele hogy jó helyen van az ott ahol, hiszen így legalább védi az egészséges hajat. Kicsit cikinek éreztem hogy fú mekkora lenövésem van, erre mit látok a magazinokban és a reklámokban?
Kéremszépen, divat lett a dip dye vagyis a mártott színezés, amikor a hajvégeket direkt világosabbra festik.
Oh nem is tudom mit mondhatnék... Ezúton köszönöm férjemnek, aki elviseli a sörényemet, a sztárfodrászoknak akik elkezdték terjeszteni az igét és persze a sztároknak is akik mosolyogva sportolják a Mucifoci stílust! (meghajlás lágyan, éppen hogy a világítás megcsillanjon a több mint egy éves lenövésen)
Jessica Alba, Kate Beckingsdale, Drew Barrymore de még Sarah Jessica Parker is ilyen frizurával szaladgál New York utcáin, micsoda megtiszteltetés!
Sőt mi több! A L'Oréal nemes egyszerűséggel elkezdett gyártani az én hajamhoz hasonló színekben otthoni hajfestéket.
Hatalmas megtiszteltetésnek veszem és ezentúl igyekszem nem 'slampos-igénytelen- hajú-a-jó-ügy-érdekében' nőnek érezni magam, hanem sokkal inkább 'abszolút-menő-hajú-nő-a-jó-ügy-érdekében' nőnek.
Kéremszépen, divat lett a dip dye vagyis a mártott színezés, amikor a hajvégeket direkt világosabbra festik.
Oh nem is tudom mit mondhatnék... Ezúton köszönöm férjemnek, aki elviseli a sörényemet, a sztárfodrászoknak akik elkezdték terjeszteni az igét és persze a sztároknak is akik mosolyogva sportolják a Mucifoci stílust! (meghajlás lágyan, éppen hogy a világítás megcsillanjon a több mint egy éves lenövésen)
Jessica Alba, Kate Beckingsdale, Drew Barrymore de még Sarah Jessica Parker is ilyen frizurával szaladgál New York utcáin, micsoda megtiszteltetés!
Sőt mi több! A L'Oréal nemes egyszerűséggel elkezdett gyártani az én hajamhoz hasonló színekben otthoni hajfestéket.
Hatalmas megtiszteltetésnek veszem és ezentúl igyekszem nem 'slampos-igénytelen- hajú-a-jó-ügy-érdekében' nőnek érezni magam, hanem sokkal inkább 'abszolút-menő-hajú-nő-a-jó-ügy-érdekében' nőnek.
2013. január 7., hétfő
Már megint csendben voltam...
Szóval az úgy volt, hogy Augusztus végén nagy erőkkel készültünk haza. Blanka - sógornő - férjhez menni készült és én eufórikus hangulatban pakoltam a bőröndöt, mert végre (VÉGRE) én is koszorúslány lehetek, csak egy jól irányzott szúrós szemű tekintet kell ahhoz hogy a rokonok elhallgassanak és ne kiabálják azt hogy nem is vagyok koszorúslány (mert férjnél vagyok) hanem inkább a titulusom Nyoszojóasszony (csak ők úgy mondták hogy nyoszojójaszzony).
Esküvő lement szuperül, én jóléreztem magam, az ifjú pár olyan nyitótáncot levágott hogy a pofám leszakadt, annyira profik voltak meg minden és annyira jó volt!
A másnap nekem eltartott hétfőig is, úgyhogy Tomit nem is kísértem el a bőrgyógyászos időpontjára. Minek is kísértem volna? Hiszen csak anyajegyeket fog nézegetni a dokinéni, és majd megállapítja hogy egeeen, ezt nem ártana leszedni és mi majd Tomival udvariasan összeveszünk hogy mikor kellene a levételt megejteni, és aztán amikor visszajövünk Londonba majd elkezdjük intézni.
Ühüm.
Meg ahogy én azt elképzeltem.
Nagyon sokáig volt el. Nem is értettem hogy mi tart ilyen sokáig, elvégre magánrendelő meg minden. Tudtam hogy otthon a magánrendelés időpontja is csak tájékoztató jellegű, node ennyire?
Aztán hazaérkezett, és nagyon sápadt volt. Ekkor már riadtan néztem fel a Story magazinból (azt se tudtam kik vannak benne, csak hogy mind nagyon bénán néz ki).
Azt mondta hogy a doktornő azt mondta hogy szerinte 90% hogy melanómája van.
Káromkodás közepette kérdeztem hogy mi a ....... az a melanóma?
Az egy fajta bőrrák.
Mi van??? Hazajövünk esküvőre, be van tervezve látogatás mindenkihez, be van ütemezve masszőr, kozmetikus, kirándulások cukrászdába, séták a Balcsi parton, rég nem látott ismerősökre rácsörgés és akkor melami????
És onnan az életünk felfordult. A doktornő volt olyan kedves hogy egy sebészt ott rögtön felhívott és másnapra egyeztetett is műtétre időpontot. Szeptember 11én a gonosz anyajegyet eltávolították. Nagyon, nagyon akartuk hogy rossz legyen a doktornő sejtése. De a sebész sem biztatott. Visszajöttünk Londonba és folytattuk az eredményre várást. Pedig annyi, annyi jó dolog lehetett volna még! Nászutas Blankáék Londonon át utaztak Tenerifére, és nálunk a félkész lakásban volt a nemzetközi találkozó amikor Tomi öccse és annak barátnője is befutottak. Még Párizsba is átmentünk! Sétáltunk a Notre Dameban és én aki nem is hiszek Istenben ott álltam és motyogtam hogy 'tudom hogy nem hiszek benned és tudom hogy te ezt tudod és azt is tudom hogy most itt nagyon sokan vannak körülöttem és nagy a hangzavar, mindenki kíván ezt vagy azt, de ha lehetne akkor légyszi intézkedj hogy a lelet negatívan jöjjön vissza'. Ilyeneket és hasonlókat hablatyoltam. Este az Eiffel Tornyot pont nekünk világították ki, és nagyon jó volt újra ott lenni ahol a lánykérés volt.
Pont két nappal azelőtt hogy az utolsó látogató is hazatért jött meg az eredmény: a doktornő félelme igazolt volt. A magyar labor szerint 1mm mély noduláris melanoma. A rettegő éjszakák folytatódtak. Háziorvoshoz mentünk, az beutalt a kórházba. A kórház bőrgyógyásza beutalt a melanóma klinikára. Azok nem fogadtak mert nem érkezett meg a minta a veszprémi kórházból. Megj.: ha minden rohadt álláshirdetésben benne van hogy angolul tessen beszélni akkor hogy a túróban dobhatnak ki egy angol nyelvű faxot egy megyei kórházban?!
Nagy nehézségek árán a metszet megérkezett az itteni orvosokhoz akik újramérték és szerintük nem 1mm hanem 1,38mm mély. Ez már indokolta hogy az eredeti vágást kimélyítsék és a nyirokmirigyeket is megvizsgálják.
Tomit November 22-én műtötték, de a karján a bőr túl feszes, túl izmos volt ezért bőrátültetést kellett végrehajtani. A combjából vettek bőrt és azt tették fel a könyökére. 20-25 kis fém kapoccsal rögzítették az új bőrt a könyökre.
Közben ment a harc a fürdőszoba felújítókkal, egy kézzel próbáltam mindent intézni. Több kevesebb sikerrel. Aztán hosszú-hosszú leépülést követően Papa feladta a harcot és örök álomra tért. A temetésére nem tudtunk hazamenni, Tomit három naponta vittem kötözésre a kórházba, plusz otthon rendezgettem, stb. Nagyon szar volt.
Nappal minden gondolatom ez körül forgott, a hibák amiket ejtettem a munkámban csak most jönnek elő. Néha az utcán kapott el a bőgés, de hamarosan megtanultam gyorsan sírni, kb 10 másodperc alatt levezényeltem egy szívből szakadó zokogást utána semmi. Így visszagondolva azt hiszem nem voltam normális...
Közeledett a karácsony, és amíg mindenki ajándékot vett meg Jingle Bellst énekelt, én megtanultam gyorsan hatékonyan és ügyesen kötözni. Naponta kell kötözni Tomi sebeit, habár a hónalja már begyógyult szitne teljesen. A karján a seb nyitott még.
December 21én mentünk Az Eredményért.
Negatív lett. Mind az öt eltávolított nyirokmirigy egészséges volt, vagyis Tomi immunrendszere kivédte a támadást. És picsán rúgta a rákot.
És mi olyan nagyon, de nagyon boldogok vagyunk, hogy most készülünk utazni. Még nem tudjuk hova, most vadászom. De az elmúlt négy hónap intenzitása nagyon megrongyolta az idegeinket és semmire sem vágyunk jobban csak hogy pihenhessünk valahol ahol süt a nap, finomak a koktélok és az ételek és senki nem riogat minket kemoterápiával és egyebekkel.
A blogomat most nyitottam meg több hónap után először. Tomi nem akarta hogy mások tudják hogy milye van. Valahol megértem, most viszont én meg akarom törni a csendet.
Ha valaki nekem azt mondta volna egy évvel ezelőtt hogy képzeld, melanómám volt, kétszer is műtöttek, az egyiknél bőrátültetést is végrehajtottak, mindezt egy 7mm átmérőjű anyajegy miatt, akkor bizony kétszer is megfontolom hogy mennyire hagyjam magam meggyőzni hogy az anyajegynek a színelváltozása teljesen normális.
Úgyhogy én itt most mondom nektek hogy a melanóma az bárkit megtámadhat és szarik a statisztikára. Nem igaz hogy csak az kap bőrrákot aki szolizik vagy napkrém nélkül napozik. Tomi 8 éve él Angliában, ez nem az a napos vidék, ugye?
Az sem igaz hogy nem kente magát, dehogynem. Az utóbbi években 20-30SPF volt a minimum amivel mentünk nyaralni. Igaz előfordult hogy leégett. De ki ne égett volna le néhányszor az életben?
Nos a valóság az, hogy ha valakinek sok anyajegye (szeplője) van, az már rizikósnak számít. Nekik ajánlatos a mediterrán területeken is SPF40-50 krémet használni. Lehet hogy nem lesznek csokik az egy hét után, de kérdés hogy mi a jobb: egy hét alatt photoshop barnának lenni vagy rákos betegként kezelésekre járni?
Az anyajegyeket évente nézetni kell. Akinek sok anyajegye van, vagy a családjában volt bármilyen bőrrák típus, annak félévente. Plusz minden nap este otthon. De ez lehet hogy csak az én paranoiám. Fontos tudnotok hogy a melanóma nem csak anyajegy formában ütközhet ki, hanem megjelenhet a körömágyban de még a szemgolyón is. És a fejbőrön is. Most hogy jártunk a kórházba hallottunk olyan esetet hogy a pasiról akkor derült ki hogy melanomás amikor a felesége mellrákja miatt szolidaritásból leborotválta a asaját haját is.
Vagy az a 13 éves kislány akinek már csak hónapokat jósolnak. Anyu karácsony előtt pár héttel megfésülte a kislányát. És akkor találta meg a furcsa elváltozást.
De mik is azok az elváltozások?
ABCDE - Ismerd az ábécét! Azonnal menj bőrgyógyászhoz ha:
A mint asszimetria: ha az új folt, vagy az addig szabályos anyajegy asszimetrikus formát ölt
B mint bordűr: ha az anyajegy vagy folt pereme szabálytalan, halványodó, esetleg kidudorodó
C mint cín, vagyis szín: ha elváltozik a színe. (Tomié sötétbarna lett majd egész fekete)
D mint diaméter vagyis átmérő: ha az anyajegy növésnek indul
E mint evolúció: bárminemű eltérés vagy változás az előző állapothoz képest változás!
Így hogy közelről megtapasztaltam a rák gonoszságát tiszta szívből mondom hogy inkább kérjetek beutalót és várjatok a tb bőrgyógyászára, vagy kérjetek időpontot magánorvoshoz. Veszprémben 12ezer a vizsgálat (vagy 10 vagy 15 nem emlékszem pontosan), és utána még külön fizettünk a levételért is. Mindkét orvosnak ezúton is köszönöm a közbenjárását, noha valószínű hogy egyik sem olvassa a blogomat.
Ha egy orvos azt mondja hogy egy anyajegy rendben van, de idővel le kell vetetni, akkor én azt mondom, vetesd le rögtön. Egy sima anyajegy levétel kb 2 öltés és 2 hét gyógyulás. Mi most tartunk a hatodik hétnél és még nem vagyunk a végén. Eddig kb 120 darab tapaszt használtam el. Ha engem kérdeztek az a két hét két öltés az nem kellemetlenebb mint egy nehéz bevásárlószatyrot hazavinni.
Még dobálózhatnék egyéb riogató, általunk tapasztalt tényekkel, de inkább nem. Legyen a mi esetünk intő figyelmeztetés mindenkinek hogy a rák egy csendes, alattomos rohadt betegség. A rákot nem lehet elkapni mint az Aidset vagy a náthát. A rákos sejtek mindenkiben benne vannak csak kérdés hogy kiben kezd el burjánzani és miért. Én hiszek abban hogy a mai tudomány még leginkább csak találgat. Hiába olvasom hogy ez vagy az rákkeltő, egyszerűen nem tudom elhinni hogy ha krémsajtot és lakpa sajtot eszek akkor rákos leszek. Nem szeretem azt sem amikor mondják hogy az egészségtelen táplálkozás és a mozgás nélküli életmód rákkeltő. Tomi egészségesen eszik (magyar átlaghoz képest nagyon, az angol londoni átlaghozképest viszonylag jól), hetente többször sportol gyerekkora óta, nem iszik nem dohányzik és mégis bepróbálkozott nála ez a kór.
Nem szabad az életünket félelemben élni! Nem lehetünk folyamatosan beszarva a jövőtől. Inkább oda kell figyelnünk magunkra. Ezért fontos mindenféle önvizsgálat és önkritika. A cickóidat ha te nem nézed, menj orvoshoz. Ha kételyed van abban az orvosban, menj másikhoz. Ha éjszaka többször is felkelsz pisilni akkor a proszatádnak nem árt egy udvarias ellenőrzés. Ha fáradékony vagy, irány a vérvétel és hasonlók. Ne becsüld fölé a szervezetedet!
Ha bárkinek bármi kérdése van akkor nyugodtan írjon, szívesen válaszolok.
Köszönöm a türelmet és az érdeklődéseteket és ne haragudjatok hogy nem írtam korábban is, de abszolút hírzárlat volt a Tomi kérésére.
Esküvő lement szuperül, én jóléreztem magam, az ifjú pár olyan nyitótáncot levágott hogy a pofám leszakadt, annyira profik voltak meg minden és annyira jó volt!
A másnap nekem eltartott hétfőig is, úgyhogy Tomit nem is kísértem el a bőrgyógyászos időpontjára. Minek is kísértem volna? Hiszen csak anyajegyeket fog nézegetni a dokinéni, és majd megállapítja hogy egeeen, ezt nem ártana leszedni és mi majd Tomival udvariasan összeveszünk hogy mikor kellene a levételt megejteni, és aztán amikor visszajövünk Londonba majd elkezdjük intézni.
Ühüm.
Meg ahogy én azt elképzeltem.
Nagyon sokáig volt el. Nem is értettem hogy mi tart ilyen sokáig, elvégre magánrendelő meg minden. Tudtam hogy otthon a magánrendelés időpontja is csak tájékoztató jellegű, node ennyire?
Aztán hazaérkezett, és nagyon sápadt volt. Ekkor már riadtan néztem fel a Story magazinból (azt se tudtam kik vannak benne, csak hogy mind nagyon bénán néz ki).
Azt mondta hogy a doktornő azt mondta hogy szerinte 90% hogy melanómája van.
Káromkodás közepette kérdeztem hogy mi a ....... az a melanóma?
Az egy fajta bőrrák.
Mi van??? Hazajövünk esküvőre, be van tervezve látogatás mindenkihez, be van ütemezve masszőr, kozmetikus, kirándulások cukrászdába, séták a Balcsi parton, rég nem látott ismerősökre rácsörgés és akkor melami????
És onnan az életünk felfordult. A doktornő volt olyan kedves hogy egy sebészt ott rögtön felhívott és másnapra egyeztetett is műtétre időpontot. Szeptember 11én a gonosz anyajegyet eltávolították. Nagyon, nagyon akartuk hogy rossz legyen a doktornő sejtése. De a sebész sem biztatott. Visszajöttünk Londonba és folytattuk az eredményre várást. Pedig annyi, annyi jó dolog lehetett volna még! Nászutas Blankáék Londonon át utaztak Tenerifére, és nálunk a félkész lakásban volt a nemzetközi találkozó amikor Tomi öccse és annak barátnője is befutottak. Még Párizsba is átmentünk! Sétáltunk a Notre Dameban és én aki nem is hiszek Istenben ott álltam és motyogtam hogy 'tudom hogy nem hiszek benned és tudom hogy te ezt tudod és azt is tudom hogy most itt nagyon sokan vannak körülöttem és nagy a hangzavar, mindenki kíván ezt vagy azt, de ha lehetne akkor légyszi intézkedj hogy a lelet negatívan jöjjön vissza'. Ilyeneket és hasonlókat hablatyoltam. Este az Eiffel Tornyot pont nekünk világították ki, és nagyon jó volt újra ott lenni ahol a lánykérés volt.
Pont két nappal azelőtt hogy az utolsó látogató is hazatért jött meg az eredmény: a doktornő félelme igazolt volt. A magyar labor szerint 1mm mély noduláris melanoma. A rettegő éjszakák folytatódtak. Háziorvoshoz mentünk, az beutalt a kórházba. A kórház bőrgyógyásza beutalt a melanóma klinikára. Azok nem fogadtak mert nem érkezett meg a minta a veszprémi kórházból. Megj.: ha minden rohadt álláshirdetésben benne van hogy angolul tessen beszélni akkor hogy a túróban dobhatnak ki egy angol nyelvű faxot egy megyei kórházban?!
Nagy nehézségek árán a metszet megérkezett az itteni orvosokhoz akik újramérték és szerintük nem 1mm hanem 1,38mm mély. Ez már indokolta hogy az eredeti vágást kimélyítsék és a nyirokmirigyeket is megvizsgálják.
Tomit November 22-én műtötték, de a karján a bőr túl feszes, túl izmos volt ezért bőrátültetést kellett végrehajtani. A combjából vettek bőrt és azt tették fel a könyökére. 20-25 kis fém kapoccsal rögzítették az új bőrt a könyökre.
Közben ment a harc a fürdőszoba felújítókkal, egy kézzel próbáltam mindent intézni. Több kevesebb sikerrel. Aztán hosszú-hosszú leépülést követően Papa feladta a harcot és örök álomra tért. A temetésére nem tudtunk hazamenni, Tomit három naponta vittem kötözésre a kórházba, plusz otthon rendezgettem, stb. Nagyon szar volt.
Nappal minden gondolatom ez körül forgott, a hibák amiket ejtettem a munkámban csak most jönnek elő. Néha az utcán kapott el a bőgés, de hamarosan megtanultam gyorsan sírni, kb 10 másodperc alatt levezényeltem egy szívből szakadó zokogást utána semmi. Így visszagondolva azt hiszem nem voltam normális...
Közeledett a karácsony, és amíg mindenki ajándékot vett meg Jingle Bellst énekelt, én megtanultam gyorsan hatékonyan és ügyesen kötözni. Naponta kell kötözni Tomi sebeit, habár a hónalja már begyógyult szitne teljesen. A karján a seb nyitott még.
December 21én mentünk Az Eredményért.
Negatív lett. Mind az öt eltávolított nyirokmirigy egészséges volt, vagyis Tomi immunrendszere kivédte a támadást. És picsán rúgta a rákot.
És mi olyan nagyon, de nagyon boldogok vagyunk, hogy most készülünk utazni. Még nem tudjuk hova, most vadászom. De az elmúlt négy hónap intenzitása nagyon megrongyolta az idegeinket és semmire sem vágyunk jobban csak hogy pihenhessünk valahol ahol süt a nap, finomak a koktélok és az ételek és senki nem riogat minket kemoterápiával és egyebekkel.
A blogomat most nyitottam meg több hónap után először. Tomi nem akarta hogy mások tudják hogy milye van. Valahol megértem, most viszont én meg akarom törni a csendet.
Ha valaki nekem azt mondta volna egy évvel ezelőtt hogy képzeld, melanómám volt, kétszer is műtöttek, az egyiknél bőrátültetést is végrehajtottak, mindezt egy 7mm átmérőjű anyajegy miatt, akkor bizony kétszer is megfontolom hogy mennyire hagyjam magam meggyőzni hogy az anyajegynek a színelváltozása teljesen normális.
Úgyhogy én itt most mondom nektek hogy a melanóma az bárkit megtámadhat és szarik a statisztikára. Nem igaz hogy csak az kap bőrrákot aki szolizik vagy napkrém nélkül napozik. Tomi 8 éve él Angliában, ez nem az a napos vidék, ugye?
Az sem igaz hogy nem kente magát, dehogynem. Az utóbbi években 20-30SPF volt a minimum amivel mentünk nyaralni. Igaz előfordult hogy leégett. De ki ne égett volna le néhányszor az életben?
Nos a valóság az, hogy ha valakinek sok anyajegye (szeplője) van, az már rizikósnak számít. Nekik ajánlatos a mediterrán területeken is SPF40-50 krémet használni. Lehet hogy nem lesznek csokik az egy hét után, de kérdés hogy mi a jobb: egy hét alatt photoshop barnának lenni vagy rákos betegként kezelésekre járni?
Az anyajegyeket évente nézetni kell. Akinek sok anyajegye van, vagy a családjában volt bármilyen bőrrák típus, annak félévente. Plusz minden nap este otthon. De ez lehet hogy csak az én paranoiám. Fontos tudnotok hogy a melanóma nem csak anyajegy formában ütközhet ki, hanem megjelenhet a körömágyban de még a szemgolyón is. És a fejbőrön is. Most hogy jártunk a kórházba hallottunk olyan esetet hogy a pasiról akkor derült ki hogy melanomás amikor a felesége mellrákja miatt szolidaritásból leborotválta a asaját haját is.
Vagy az a 13 éves kislány akinek már csak hónapokat jósolnak. Anyu karácsony előtt pár héttel megfésülte a kislányát. És akkor találta meg a furcsa elváltozást.
De mik is azok az elváltozások?
ABCDE - Ismerd az ábécét! Azonnal menj bőrgyógyászhoz ha:
A mint asszimetria: ha az új folt, vagy az addig szabályos anyajegy asszimetrikus formát ölt
B mint bordűr: ha az anyajegy vagy folt pereme szabálytalan, halványodó, esetleg kidudorodó
C mint cín, vagyis szín: ha elváltozik a színe. (Tomié sötétbarna lett majd egész fekete)
D mint diaméter vagyis átmérő: ha az anyajegy növésnek indul
E mint evolúció: bárminemű eltérés vagy változás az előző állapothoz képest változás!
Így hogy közelről megtapasztaltam a rák gonoszságát tiszta szívből mondom hogy inkább kérjetek beutalót és várjatok a tb bőrgyógyászára, vagy kérjetek időpontot magánorvoshoz. Veszprémben 12ezer a vizsgálat (vagy 10 vagy 15 nem emlékszem pontosan), és utána még külön fizettünk a levételért is. Mindkét orvosnak ezúton is köszönöm a közbenjárását, noha valószínű hogy egyik sem olvassa a blogomat.
Ha egy orvos azt mondja hogy egy anyajegy rendben van, de idővel le kell vetetni, akkor én azt mondom, vetesd le rögtön. Egy sima anyajegy levétel kb 2 öltés és 2 hét gyógyulás. Mi most tartunk a hatodik hétnél és még nem vagyunk a végén. Eddig kb 120 darab tapaszt használtam el. Ha engem kérdeztek az a két hét két öltés az nem kellemetlenebb mint egy nehéz bevásárlószatyrot hazavinni.
Még dobálózhatnék egyéb riogató, általunk tapasztalt tényekkel, de inkább nem. Legyen a mi esetünk intő figyelmeztetés mindenkinek hogy a rák egy csendes, alattomos rohadt betegség. A rákot nem lehet elkapni mint az Aidset vagy a náthát. A rákos sejtek mindenkiben benne vannak csak kérdés hogy kiben kezd el burjánzani és miért. Én hiszek abban hogy a mai tudomány még leginkább csak találgat. Hiába olvasom hogy ez vagy az rákkeltő, egyszerűen nem tudom elhinni hogy ha krémsajtot és lakpa sajtot eszek akkor rákos leszek. Nem szeretem azt sem amikor mondják hogy az egészségtelen táplálkozás és a mozgás nélküli életmód rákkeltő. Tomi egészségesen eszik (magyar átlaghoz képest nagyon, az angol londoni átlaghozképest viszonylag jól), hetente többször sportol gyerekkora óta, nem iszik nem dohányzik és mégis bepróbálkozott nála ez a kór.
Nem szabad az életünket félelemben élni! Nem lehetünk folyamatosan beszarva a jövőtől. Inkább oda kell figyelnünk magunkra. Ezért fontos mindenféle önvizsgálat és önkritika. A cickóidat ha te nem nézed, menj orvoshoz. Ha kételyed van abban az orvosban, menj másikhoz. Ha éjszaka többször is felkelsz pisilni akkor a proszatádnak nem árt egy udvarias ellenőrzés. Ha fáradékony vagy, irány a vérvétel és hasonlók. Ne becsüld fölé a szervezetedet!
Ha bárkinek bármi kérdése van akkor nyugodtan írjon, szívesen válaszolok.
Köszönöm a türelmet és az érdeklődéseteket és ne haragudjatok hogy nem írtam korábban is, de abszolút hírzárlat volt a Tomi kérésére.
2012. augusztus 25., szombat
10 év margójára
Még freemail-es emailcímem volt. Internetezni csak a suliban, meg pénzért a Kokóban lehett. Már tavasz óta ment a papírtologatás hogy mit hogyan lehetne, kellene. Gyűjtöttem a zsebpénzt, invesztáltam 9800 forintért egy Canon filmes fényképezőbe, Mamáéktól szülinapra kapott borítékot utazótáskába fektettem be és vártam hogy legyen valami.
Azt hiszem talán Júniusban érkezett egy email, hogy van fogadó család. Igaz nem kislányok hanem egy 8 éves fiú, de a vallás nem számít, van kutya, macska és kert is - jó lesz ez. A térképet naponta böngésztem, volt egy CD-Rom amit miután a számítógép 15 alatt felállt már be is izzítottam, és ezzel a programmal agyonösszevissza tudtam nézni hogy hova is megyek majd.
Közben pergett a nyár, én éjszakánként tökéletesre fejlesztettem a wc papír és fodrocska tészta töltését a teszkóban, új embereket ismertem meg, barátnőmnek addigra jogsija volt így sokszor mentünk le Csopakra úszni egyet mielőtt én felvettem volna az éjszakás műszakot.
Megvettem a buszjegyet is, 26 év alattiaknak extra kedvezménnyel. Azt hiszem a jegy tízezer valamennyi volt, egy útra.
Az utazás előtti napon sírógörcs tört rám, hirtelen úgy betojtam mintha háborúba mennék fegyver nélkül. A negatív ismerős ismerősének ismerősétől hallott tapasztalatok, a saját utazási pánikom egyszerre tetőzött és Anya aggódva suttogta hogy 'ha nem akarsz, akkor ne menj'.
Végül eltelt az utolsó éjszaka is valahogy, és 2002 augusztus 24-én, a Duna azévi áradásának levonulása után alig pár nappal elindultunk Győrbe, hogy felszálljak az Eurolines londoni járatára.
Ahogy tapasztalatlan utazótól az elvárható, három utazótáska (mert nekem azt mondták hogy minden drága, úgyhogy nagyjából az összes ruhámat bepakoltam plusz kispárna), egy Nagy Britannia Autóstérkép (mert elviekben vezetni is fogok ugyebár), 5 ezer forinttal feltöltött Dominó Alcatel telefon, de sem fogkefe, sem fogkrém nem.
Családdal izgatott ideges de könnyes búcsúzkodás, az első dolog amire rájöttem hogy utálok elköszöngetni. Személyesen és telefonon is. A busz ajtaja halk cisszenéssel becsukódott, a nyakamat tekergetve még integettem a delegációmnak, aztán kigurultunk a győri buszpályaudvarról és az addigi életem kilátásainak hátat fordítva elindultunk az osztrák határ felé a ragyogó naplementébe.
Az utazás nagy része éjszaka történt, de azért egyszer valahol Németországban megállítottak minket a német rendőrök, rajtaütés szerű ellenőrzés, passport, idenézz Wiedersehen (anyád, éppen elaludtam derékszögben).
Hajnalra értünk Aachenbe. Eddigre már levágtam hogy Aachen valami nagy dolog lehet, számomra csak egy benzinkút volt nagyon drága dolgokkal, de azért mindent megnéztem, ki tudja hogy mikor látok hasonló boltot legközelebb. Iszkiri vissza a buszra, nehogy itt hagyjanak, és megkezdtem az üres tekintettel előre bámulás művészetének folytatását. Aachen egyébként a Német-Belga határon fekszik, és Magyarország-Anglia autóstávban a mérföldkő, mert innentől számolva már csak három ország és ott vagyunk a kikötőben Anglia felé.
Leuven, Liége, Gent, Brüsszel. Városok, amiket a térképről ismertem csupán (meg Leuven-t a Stella Artois címkéjéről). 36-os filmtekercsem kockáit gondosan beosztva lőttem pár fotót a Brüsszeli buszpályaudvarról, és ahogy mentünk ki az Orbital-ra (Brüsszel körgyűrűje), olyan mérhetetlen izgalom tört rám hogy legszívesebben tettem volna a gázpedálra egy téglát. Vagy százszor elővettem a meghívólevelet (a család levele a határőröknek hogy ők engem tényleg aupairnek hívnak), a bemutatkozó levelüket (hogy melyik mit csinál), a fotójukat (szeretnek sátrazni), és nézegettem a 200 fontot amire oly sokáig gyűjtöttem.
A táj teljesen más volt mint amihez én a Bakonyban és környékén hozzászoktam. Manikűrözött mezők, katonás sorrendben váltakozó zöld növények, sárga növények és már learatott tarlók, fehér tehenek, nyers tégla épületek és a külvárosokban függöny nélkül tátongó ablakok. Calaisbe érve a busszal egy hatalmas hajó gyomrába mentünk, sofőrjeink aprólékosan elmagyarázták, hogy értéket ne hagyjunk a buszban, jegyezzük meg hogy milyen színű emeleten van a busz (merthogy több szint is van!) és hogy melyik kapuhoz vagyunk legközelebb.
Ha Aachennél még azt hittem hogy meg tudom oldani fogkefe és fogkrém nélkül akkor itt már egyenesen szenvedtem. A 13 emeletes hajó összes wc-je női kollégista mosdóvá változott, levetkőzés, hónaljmosás, mosakodás, fogmosás, újrasminkelés, felöltözés, kész. Én meg csak álltam és bámultam hogy nekem ezt senki nem mondta, és rohadtul szégyelltem magam hogy ez az alapvető higiéniás dolog nekem nem jutott eszembe. Soha nem voltam még ilyen messze, sosem gondoltam volna hogy ennyire kényelmetlen lesz fogkefe nélkül.
A 90 perces út utolsó fél órája idegőrlő volt. Láttuk a doveri fehér sziklákat, amik már messziről is nagyon nagynak tűntek, a Westel őrülten üdvözölni kezdett Nagy Britanniában, és végre jelzett a bemondó hogy mindenki fáradjon vissza a járművéhez. Én egy nálamnál még jobban elveszett nénivel voltam párban (Győrben mellé ültem le), ő a fiához és a menyéhez jött látogatóba, és ketten nagyon szépen néztünk ki egymás mellett, amikor én valami táblát kiokoskodtam, ő egyből félinfarktust kapott hogy mi van ha az nem is úgy van, és bentragadunk itt a hajón, és nem érjük el a buszt és visszaküldenek minket és a franciák nem engednek be és csak itt fogunk hajózni oda-vissza amíg a fia nem jön érte. Megtaláltuk a buszt.
Az utastársak némelyikének izgalom, másoknak félelem, de volt akinek rettegés ült ki az arcára. Nekem addig meg sem fordult a fejemben, hogy az angolok visszautasítják a belépési kérelmemet. A busz szépen beparkolt egy épület elé, a sofőrök leszállítottak mindenkit és mondták hogy a másik oldalon várnak ránk, de ha látjuk hogy valakit nem engednek be vagy elvisznek kikérdezni akkor szóljunk, mert akkor nem várnak feleslegesen. Köszi.
Kígyózó sorok, kezemben szorongatom az otthonról hozott papírjaimat és az angol Belügyminisztérium 'leszállókártyáját' (landing card), amit minden nem EUs emberkének ki kellett tölteni. Ez nagyjából annyi hogy tudni akarják hogy a beérkező külföldi hova megy, mennyi időre és ott mit csinál.
70 éves barátnőm hatására itt már totál pánikban voltam, belőlem is kijött a sok 'mi van ha', és mire sorra kerültem már az ájulás szélén álltam. Előttem a pultoknál sorra hangoztak el a diák-vagyok-nyelvet-tanulni-jöttem-nézze-itt-a-papírom és hasonló féligazságok, a határőrnek joga volt tudni hogy kinél mennyi pénz van, volt akinek kiforgatták a pénztárcáját, szóval bennem volt a cidri rendesen. Erre mi történik?! Mosolyog rám az őr, megkérdezi hogy jól utaztam-e (bár válaszolni csak annyit tudtam hogy aha, jesz), megnézi a papírjaimat, bólint az angol nyelvű meghívómra, elkéri az útlevelemet, belecsattint egy plecsnit hogy attól a pillanattól kezdve két éven át au pair vízummal rendelkezem, majd üdvözöl az országban és további jó utat kíván. (A buszra egyébként mindenki visszaszállt, az öt buszos utamon csupán egyszer fordult elő hogy valakit kitettek.)
Az érettségi bizonyítvány kiosztásakor nem voltam magamra ennyire büszke.
A kikötő területéről kiérve jött az első körforgalom, amibe már balról hajtott be a busz, és onnantól Londonig síri csend volt a buszon. Nem is igazán volt látnivaló, csak azt figyeltem meg, hogy mi magyarok mit össze fikázzuk az autópályáink minőségét miközben a londoni körgyűrű, a 188 kilométeres M25 valójában végig tüpp-tüpp-tüpp-tüpp-tüpp. Vártam, vártam a London táblát, tudjátok mint otthon van az 'Üdvözöljük Veszprémben, Wilkommen, Welcome, Bienvenuti, Bonjour' és akkor a testvérvárosok, stb. Nna, London nem üdvözölt senkit, nem volt testvérvárosi felsorolás sem, London az egyszercsak ott volt előttünk. Nem tetszett. Másfél napja mást sem láttam csak suhanó mezőket, teheneket, lengedező, aratásra váró búzatáblákat, az első double decker szinte félelmet keltett bennem. Az utcákon szemét hömpölygött, és mindenféle emberek lökdösték egymást a keskeny járdákon.
Baromira boldog voltam hogy én nem Londonba kerülök, hanem East Sussexbe. Padtársam, a néni, miután összeraktuk neki a fia által hazapostázott nokia telefont (amit ő otthon nem mert összerakni, nehogy eltörje...), már két kézzel markolta az ülést maga előtt, a háta hozzá sem ért a támlához az izgatottságtól. Ahogy a busz bekanyarodott a Victoria pályaudvarra én egyre idegesebb lettem. Újra előtört a pánik, leginkább attól tartottam hogy nem találom meg a családot, vagy kiderül hogy hazugság az egész. Habár lett volna kit felhívnom, egyik sem volt olyan pozícióban hogy két órán belül összeszedjen a pályaudvarról. Rögtön megbántam a három utazótáskát, egyet is alig bírtam el, nemhogy mindet! Nekem tartott a legtovább lekecmeregni a buszról, 70 éves barátőmet még láttam ahogy tobzódik fia szeretetében és nem bír kimászni az öleléséből. Sajnálom, a nevére már nem emlékszem (talán Erzsi, vagy Mari vagy Gizi...?), de remélem hogy jól sikerült az utazása.
Az ölelkező tömeg elkopása után megláttam őket. Pont akkor amikor kezdtem volna kétségbeesni. Ott álltak hárman, ráncolt tekintettel, ugyanolyan zavarban mint én. Odaléptem hozzájuk köszönni, és volt húúú meg haaaa meg mosoly, meg how was your journey (hogy kell angolul mondani hogy ADJATOK EGY FOGKEFÉT?!), a pasi mutogatta az ő papírjukat, kiderült hogy az ügynökség az én érettségi tablóképemet küldték el, amin rövid szőke hajam volt és én meg odaálltam eléjük félhosszú vörösesbarnával. Ezért nem találtuk egymást előbb.
Kicipeltük a kocsihoz a táskáimat, az anyuka meg is jegyezte hogy mindig ilyen sok holmival utazok-e, de erre megint csak beszari módon nem tudtam mit válaszolni. Egy S6-os Audiba pattantunk be, kék kocsihoz kék bőr belső, ülések közepén kék hasított bőr betét hogy ne csúszkáljunk, és az apuka lelkesen körbevezetett London belvárosában, szóval elmondhatom hogy érkezés után fél órával én már láttam a Westminster Apátságot, a Big Bent a Parlamenttel, a London Eyet, a Downing Street-et, a Trafalgar Square-t, és London egy sokkal, de sokkal vonzóbb részletét mint a buszról pár órával korábban.
Újabb másfél óra után egy pub előtt álltunk meg, hogy megvacsorázzunk, és a mai napig emlékszem hogy Chicken arrabiata-t ettem, vagyis csípős csirkés tésztát. Nem is volt annyira csípős, de a meleg étel nagyon jól esett, főleg mert addigra már 31 órája voltam úton. Nagyon kedvesek voltak velem, a kissrác is érdeklődő volt, de nem mertem elővenni a telefonomat sms-t írni az otthoniaknak, mert megegyeztünk hogy csak akkor írok amikor megérkeztem, és a saját szobámat még nem is láttam. Mondjuk a pub tetszett, de mégsem írhattam haza hogy 'kocsmázunk. minden szuper'.
Az állam majdnem kiszakadt a helyéről döbbenetemben, amikor végre a ház elé kanyarodtunk. Valamit magyaráztak, hogy a ház egy régi nyúlfarm helyére épült, de amikor elém tárult a látvány azt hittem félreértettem, mert bizony előttem egy félig összeesett ház volt.
Gondolatok cikáztak át az agyamon, hogyan mondom meg az otthoniaknak hogy itt vagyok 33 órányi utazás után és most derül ki egy S6-os Audiban ülve hogy engem átvágtak, a három táskámból azt sem tudom melyiket ragadjam meg a meneküléshez, és hogy itt a vak sötétben (az angol falukat nem mindig látják el közvilágítással, vagy éppen járdával) hogyan, merre induljak egy olyan nyelvtudással ami kiterjed a Me and my family és az I have a dog and a cat tételekre, amiknél tovább nagyon sosem jutottunk angolórán?
Ne ítélj elsőre. Ez is egy újonnan, saját bőrön tapasztalt dolog volt. Előtte klisének hangzott, de akkor ott rögtön megtanultam hogy nagyon is igaz. A kocsi ugyanis azért lassított hogy koccanás mentesen be tudjon parkolni a ház elé. Amiről később kiderült, hogy az építkezési vállalkozó aki az 5 házból álló utcát felépítette, járt Magyarországon, és nagyon tetszettek neki Érden a házak. A hatodik házhelyet a nyúlfarm tulajdonosa még nem adta el, ezért az megmaradt. A ház az angol igényeknek megfelelően mindenhol padlószőnyeges volt (a konyhát kivéve), modern, ízléses bútorok, két színben passzoló barátságos cica, két színben passzoló életvidám fekete labrador, fürdőszoba amin csak a kissráccal kellett osztoznom (szintén padlószőnyeges!), a szobámban egy óriási ágy terpeszkedett kék-fehér virágmintás Laura Ashley ágyneművel...
Szóval 2002 Augusztus 25-én este megérkeztem egy dél angliai pici falunak tágas házába, amit Magyarország ihletett.
Ennek a napnak ma van 10 éve.
Azt hiszem talán Júniusban érkezett egy email, hogy van fogadó család. Igaz nem kislányok hanem egy 8 éves fiú, de a vallás nem számít, van kutya, macska és kert is - jó lesz ez. A térképet naponta böngésztem, volt egy CD-Rom amit miután a számítógép 15 alatt felállt már be is izzítottam, és ezzel a programmal agyonösszevissza tudtam nézni hogy hova is megyek majd.
Közben pergett a nyár, én éjszakánként tökéletesre fejlesztettem a wc papír és fodrocska tészta töltését a teszkóban, új embereket ismertem meg, barátnőmnek addigra jogsija volt így sokszor mentünk le Csopakra úszni egyet mielőtt én felvettem volna az éjszakás műszakot.
Megvettem a buszjegyet is, 26 év alattiaknak extra kedvezménnyel. Azt hiszem a jegy tízezer valamennyi volt, egy útra.
Az utazás előtti napon sírógörcs tört rám, hirtelen úgy betojtam mintha háborúba mennék fegyver nélkül. A negatív ismerős ismerősének ismerősétől hallott tapasztalatok, a saját utazási pánikom egyszerre tetőzött és Anya aggódva suttogta hogy 'ha nem akarsz, akkor ne menj'.
Végül eltelt az utolsó éjszaka is valahogy, és 2002 augusztus 24-én, a Duna azévi áradásának levonulása után alig pár nappal elindultunk Győrbe, hogy felszálljak az Eurolines londoni járatára.
Ahogy tapasztalatlan utazótól az elvárható, három utazótáska (mert nekem azt mondták hogy minden drága, úgyhogy nagyjából az összes ruhámat bepakoltam plusz kispárna), egy Nagy Britannia Autóstérkép (mert elviekben vezetni is fogok ugyebár), 5 ezer forinttal feltöltött Dominó Alcatel telefon, de sem fogkefe, sem fogkrém nem.
Családdal izgatott ideges de könnyes búcsúzkodás, az első dolog amire rájöttem hogy utálok elköszöngetni. Személyesen és telefonon is. A busz ajtaja halk cisszenéssel becsukódott, a nyakamat tekergetve még integettem a delegációmnak, aztán kigurultunk a győri buszpályaudvarról és az addigi életem kilátásainak hátat fordítva elindultunk az osztrák határ felé a ragyogó naplementébe.
Az utazás nagy része éjszaka történt, de azért egyszer valahol Németországban megállítottak minket a német rendőrök, rajtaütés szerű ellenőrzés, passport, idenézz Wiedersehen (anyád, éppen elaludtam derékszögben).
Hajnalra értünk Aachenbe. Eddigre már levágtam hogy Aachen valami nagy dolog lehet, számomra csak egy benzinkút volt nagyon drága dolgokkal, de azért mindent megnéztem, ki tudja hogy mikor látok hasonló boltot legközelebb. Iszkiri vissza a buszra, nehogy itt hagyjanak, és megkezdtem az üres tekintettel előre bámulás művészetének folytatását. Aachen egyébként a Német-Belga határon fekszik, és Magyarország-Anglia autóstávban a mérföldkő, mert innentől számolva már csak három ország és ott vagyunk a kikötőben Anglia felé.
Leuven, Liége, Gent, Brüsszel. Városok, amiket a térképről ismertem csupán (meg Leuven-t a Stella Artois címkéjéről). 36-os filmtekercsem kockáit gondosan beosztva lőttem pár fotót a Brüsszeli buszpályaudvarról, és ahogy mentünk ki az Orbital-ra (Brüsszel körgyűrűje), olyan mérhetetlen izgalom tört rám hogy legszívesebben tettem volna a gázpedálra egy téglát. Vagy százszor elővettem a meghívólevelet (a család levele a határőröknek hogy ők engem tényleg aupairnek hívnak), a bemutatkozó levelüket (hogy melyik mit csinál), a fotójukat (szeretnek sátrazni), és nézegettem a 200 fontot amire oly sokáig gyűjtöttem.
A táj teljesen más volt mint amihez én a Bakonyban és környékén hozzászoktam. Manikűrözött mezők, katonás sorrendben váltakozó zöld növények, sárga növények és már learatott tarlók, fehér tehenek, nyers tégla épületek és a külvárosokban függöny nélkül tátongó ablakok. Calaisbe érve a busszal egy hatalmas hajó gyomrába mentünk, sofőrjeink aprólékosan elmagyarázták, hogy értéket ne hagyjunk a buszban, jegyezzük meg hogy milyen színű emeleten van a busz (merthogy több szint is van!) és hogy melyik kapuhoz vagyunk legközelebb.
Ha Aachennél még azt hittem hogy meg tudom oldani fogkefe és fogkrém nélkül akkor itt már egyenesen szenvedtem. A 13 emeletes hajó összes wc-je női kollégista mosdóvá változott, levetkőzés, hónaljmosás, mosakodás, fogmosás, újrasminkelés, felöltözés, kész. Én meg csak álltam és bámultam hogy nekem ezt senki nem mondta, és rohadtul szégyelltem magam hogy ez az alapvető higiéniás dolog nekem nem jutott eszembe. Soha nem voltam még ilyen messze, sosem gondoltam volna hogy ennyire kényelmetlen lesz fogkefe nélkül.
A 90 perces út utolsó fél órája idegőrlő volt. Láttuk a doveri fehér sziklákat, amik már messziről is nagyon nagynak tűntek, a Westel őrülten üdvözölni kezdett Nagy Britanniában, és végre jelzett a bemondó hogy mindenki fáradjon vissza a járművéhez. Én egy nálamnál még jobban elveszett nénivel voltam párban (Győrben mellé ültem le), ő a fiához és a menyéhez jött látogatóba, és ketten nagyon szépen néztünk ki egymás mellett, amikor én valami táblát kiokoskodtam, ő egyből félinfarktust kapott hogy mi van ha az nem is úgy van, és bentragadunk itt a hajón, és nem érjük el a buszt és visszaküldenek minket és a franciák nem engednek be és csak itt fogunk hajózni oda-vissza amíg a fia nem jön érte. Megtaláltuk a buszt.
Az utastársak némelyikének izgalom, másoknak félelem, de volt akinek rettegés ült ki az arcára. Nekem addig meg sem fordult a fejemben, hogy az angolok visszautasítják a belépési kérelmemet. A busz szépen beparkolt egy épület elé, a sofőrök leszállítottak mindenkit és mondták hogy a másik oldalon várnak ránk, de ha látjuk hogy valakit nem engednek be vagy elvisznek kikérdezni akkor szóljunk, mert akkor nem várnak feleslegesen. Köszi.
Kígyózó sorok, kezemben szorongatom az otthonról hozott papírjaimat és az angol Belügyminisztérium 'leszállókártyáját' (landing card), amit minden nem EUs emberkének ki kellett tölteni. Ez nagyjából annyi hogy tudni akarják hogy a beérkező külföldi hova megy, mennyi időre és ott mit csinál.
70 éves barátnőm hatására itt már totál pánikban voltam, belőlem is kijött a sok 'mi van ha', és mire sorra kerültem már az ájulás szélén álltam. Előttem a pultoknál sorra hangoztak el a diák-vagyok-nyelvet-tanulni-jöttem-nézze-itt-a-papírom és hasonló féligazságok, a határőrnek joga volt tudni hogy kinél mennyi pénz van, volt akinek kiforgatták a pénztárcáját, szóval bennem volt a cidri rendesen. Erre mi történik?! Mosolyog rám az őr, megkérdezi hogy jól utaztam-e (bár válaszolni csak annyit tudtam hogy aha, jesz), megnézi a papírjaimat, bólint az angol nyelvű meghívómra, elkéri az útlevelemet, belecsattint egy plecsnit hogy attól a pillanattól kezdve két éven át au pair vízummal rendelkezem, majd üdvözöl az országban és további jó utat kíván. (A buszra egyébként mindenki visszaszállt, az öt buszos utamon csupán egyszer fordult elő hogy valakit kitettek.)
Az érettségi bizonyítvány kiosztásakor nem voltam magamra ennyire büszke.
A kikötő területéről kiérve jött az első körforgalom, amibe már balról hajtott be a busz, és onnantól Londonig síri csend volt a buszon. Nem is igazán volt látnivaló, csak azt figyeltem meg, hogy mi magyarok mit össze fikázzuk az autópályáink minőségét miközben a londoni körgyűrű, a 188 kilométeres M25 valójában végig tüpp-tüpp-tüpp-tüpp-tüpp. Vártam, vártam a London táblát, tudjátok mint otthon van az 'Üdvözöljük Veszprémben, Wilkommen, Welcome, Bienvenuti, Bonjour' és akkor a testvérvárosok, stb. Nna, London nem üdvözölt senkit, nem volt testvérvárosi felsorolás sem, London az egyszercsak ott volt előttünk. Nem tetszett. Másfél napja mást sem láttam csak suhanó mezőket, teheneket, lengedező, aratásra váró búzatáblákat, az első double decker szinte félelmet keltett bennem. Az utcákon szemét hömpölygött, és mindenféle emberek lökdösték egymást a keskeny járdákon.
Baromira boldog voltam hogy én nem Londonba kerülök, hanem East Sussexbe. Padtársam, a néni, miután összeraktuk neki a fia által hazapostázott nokia telefont (amit ő otthon nem mert összerakni, nehogy eltörje...), már két kézzel markolta az ülést maga előtt, a háta hozzá sem ért a támlához az izgatottságtól. Ahogy a busz bekanyarodott a Victoria pályaudvarra én egyre idegesebb lettem. Újra előtört a pánik, leginkább attól tartottam hogy nem találom meg a családot, vagy kiderül hogy hazugság az egész. Habár lett volna kit felhívnom, egyik sem volt olyan pozícióban hogy két órán belül összeszedjen a pályaudvarról. Rögtön megbántam a három utazótáskát, egyet is alig bírtam el, nemhogy mindet! Nekem tartott a legtovább lekecmeregni a buszról, 70 éves barátőmet még láttam ahogy tobzódik fia szeretetében és nem bír kimászni az öleléséből. Sajnálom, a nevére már nem emlékszem (talán Erzsi, vagy Mari vagy Gizi...?), de remélem hogy jól sikerült az utazása.
Az ölelkező tömeg elkopása után megláttam őket. Pont akkor amikor kezdtem volna kétségbeesni. Ott álltak hárman, ráncolt tekintettel, ugyanolyan zavarban mint én. Odaléptem hozzájuk köszönni, és volt húúú meg haaaa meg mosoly, meg how was your journey (hogy kell angolul mondani hogy ADJATOK EGY FOGKEFÉT?!), a pasi mutogatta az ő papírjukat, kiderült hogy az ügynökség az én érettségi tablóképemet küldték el, amin rövid szőke hajam volt és én meg odaálltam eléjük félhosszú vörösesbarnával. Ezért nem találtuk egymást előbb.
Kicipeltük a kocsihoz a táskáimat, az anyuka meg is jegyezte hogy mindig ilyen sok holmival utazok-e, de erre megint csak beszari módon nem tudtam mit válaszolni. Egy S6-os Audiba pattantunk be, kék kocsihoz kék bőr belső, ülések közepén kék hasított bőr betét hogy ne csúszkáljunk, és az apuka lelkesen körbevezetett London belvárosában, szóval elmondhatom hogy érkezés után fél órával én már láttam a Westminster Apátságot, a Big Bent a Parlamenttel, a London Eyet, a Downing Street-et, a Trafalgar Square-t, és London egy sokkal, de sokkal vonzóbb részletét mint a buszról pár órával korábban.
Újabb másfél óra után egy pub előtt álltunk meg, hogy megvacsorázzunk, és a mai napig emlékszem hogy Chicken arrabiata-t ettem, vagyis csípős csirkés tésztát. Nem is volt annyira csípős, de a meleg étel nagyon jól esett, főleg mert addigra már 31 órája voltam úton. Nagyon kedvesek voltak velem, a kissrác is érdeklődő volt, de nem mertem elővenni a telefonomat sms-t írni az otthoniaknak, mert megegyeztünk hogy csak akkor írok amikor megérkeztem, és a saját szobámat még nem is láttam. Mondjuk a pub tetszett, de mégsem írhattam haza hogy 'kocsmázunk. minden szuper'.
Az állam majdnem kiszakadt a helyéről döbbenetemben, amikor végre a ház elé kanyarodtunk. Valamit magyaráztak, hogy a ház egy régi nyúlfarm helyére épült, de amikor elém tárult a látvány azt hittem félreértettem, mert bizony előttem egy félig összeesett ház volt.
Gondolatok cikáztak át az agyamon, hogyan mondom meg az otthoniaknak hogy itt vagyok 33 órányi utazás után és most derül ki egy S6-os Audiban ülve hogy engem átvágtak, a három táskámból azt sem tudom melyiket ragadjam meg a meneküléshez, és hogy itt a vak sötétben (az angol falukat nem mindig látják el közvilágítással, vagy éppen járdával) hogyan, merre induljak egy olyan nyelvtudással ami kiterjed a Me and my family és az I have a dog and a cat tételekre, amiknél tovább nagyon sosem jutottunk angolórán?
Ne ítélj elsőre. Ez is egy újonnan, saját bőrön tapasztalt dolog volt. Előtte klisének hangzott, de akkor ott rögtön megtanultam hogy nagyon is igaz. A kocsi ugyanis azért lassított hogy koccanás mentesen be tudjon parkolni a ház elé. Amiről később kiderült, hogy az építkezési vállalkozó aki az 5 házból álló utcát felépítette, járt Magyarországon, és nagyon tetszettek neki Érden a házak. A hatodik házhelyet a nyúlfarm tulajdonosa még nem adta el, ezért az megmaradt. A ház az angol igényeknek megfelelően mindenhol padlószőnyeges volt (a konyhát kivéve), modern, ízléses bútorok, két színben passzoló barátságos cica, két színben passzoló életvidám fekete labrador, fürdőszoba amin csak a kissráccal kellett osztoznom (szintén padlószőnyeges!), a szobámban egy óriási ágy terpeszkedett kék-fehér virágmintás Laura Ashley ágyneművel...
Szóval 2002 Augusztus 25-én este megérkeztem egy dél angliai pici falunak tágas házába, amit Magyarország ihletett.
Ennek a napnak ma van 10 éve.
2012. augusztus 24., péntek
Pénteki napra hírek
- Olybá tűnik, hogy megvan a nyertes a fürdőszoba felújításra. Builder #3 annak ellenére hogy a múlt heti egyeztetésre szó nélkül nem jelent meg, kedden pótolta a lemaradást. Jött, méricskélt, kérdezett, javasolt, tanácsolt, néhány kérdéses helyzetet azonnal megoldott. Ha minden jól megy (és miért ne menne), akkor szeptember közepén tud mondani időpontot hogy mikor tud kezdeni októberben. Az egyetlen bibi ezzel, hogy lemaradunk az összes mostani nyár végi akcióról és leárazásról. Jelenleg teljes fürdőszoba szetteket lehet kapni fél áron, de ha ezeket megrendelem most, akkor nem tudom hol tárolni, plusz októberre már lejár a 'meggondoltam magam' garancia, vagyis nem küldhetem vissza csak úgy. Viszont lesz normális fürdőszobánk mielőtt harminc éves leszek. Ez azért nagy dolog.
- Végre működött az útlevelem határátlépésnél. A magyar hivatalnak csupán három évjébe telt kiküldeni az adataimat nemzetközi vizekre, és a nyaralás után egy kb negyven perces sorbanállást úsztam meg azzal hogy működött. Az elektronikus útlevél egy új találmány, az okmány igénylésekor különböző biztonsági dolgokat raknak bele (ujjlenyomat, írisz fotó meg hasonlók), és az utazó a reptérre érkeztekor nem a határőrös sorba, hanem az automatákhoz áll be. Sokaknak nem működik, sokaknak nincs, sokak félnek az ördögi masináktól. Érdemes akkor is beállni ha tudjuk hogy nem működik (de a lenti képen található jel megvan az útlevél borítóján), mert ha a kapu nem nyílik ki, akkor egy külön pultnál várakozó őrhöz kell odamenni, és a várakozás így is lényegesen kevesebb.
A gép egyébként úgy működik, hogy a szőnyegre felrajzolt tappancsnyomokba bele kell állni, és az útlevelet a lerajzolt módon a fénymásoló szerű üveglapra (szkenner) tenni. Ekkor bekapcsol a kamera, és önmagunk sittes fazonjában gyönyörködhetünk. Szemüveg, kalap, sapka, arcba lógó haj nem jó. Amikor a kamera rájoön hogy ott vagyunk, elkezdi keresni a szemmagasságunkat. Hát mire nekem leért hozzá, már dőltem a nevetéstől, mert a fókusznak igencsak le kellett jönnie hogy szembetalálkozzon velem.
Kicsit ijesztő, de az országba lépésem abszolút emberi kontaktus nélkül ment. Utána a büszkeségtől ott ugráltam a másik oldalon, vártam hogy jöjjön Tomi is (eddig neki sem működött az útlevele, pedig az övé csak másfél éves), ekkor együtt örvendeztünk (csoda hogy nem kapcsoltak le minket), majd a csomagunkra várhattunk másfél órát, mert a szalag elromlott. De legalább a határon gyorsan átjutottunk...
Akinek nem működik, az jelezheti a helyi okmányirodájában, és akkor elviekben ingyen csinálniuk kellene egy újat. Habár a jelek szerint akár három évig is eltarthat mire az adatok feldolgozásra kerülnek. (Most vagy ilyen soknak van útlevele vagy ennyire nem foglalkozik ezzel az a szerv, aki bekasszírozza a 10ezret az okmány kiállítására)
2012. augusztus 22., szerda
Hamarosan újra Magyarországon
Esküvőre megyünk, de ha már otthon vagyunk akkor fogorvoshoz is benézünk tiszteletünket tenni, Tomi anyajegyeket fotóztat, én meg előkotrok valami sztreccsgatyát és felkeresem az orvost aki lassan (jesszusom!) 12 éve műtötte a térdeimet. Kikeresem a netről a vezetékes telefonról hívható kódszámot, amivel a munkahelyemről tudok magyar mobilt hívni (nem annyira olcsó mint régen volt, de itt most a lényeg az volt hogy ne látszódjon a magyar előhívó. Nem hiszem hogy megorrolnának érte, de jobb ez így). Ilyen kódszámok hívásakor mindig izgulok, mert sokszor előfordult hogy félrekapcsoltak és valami vaidegennek kezdtem el beszélni és mintha nem tudnék magyarul kb akkora sokkot kapok.
Negyedik csengésre fel is veszi egy nő a telefont, mire én megzavarodok és a hölgynek kétszer rám kell hallóznia mielőtt meg merek szólalni az anyanyelvemen.
Dr Bubó egyébként tök rendes doki, most írtam is egy emailt neki (mert még mindig lehet hogy totál mellétárcsáztam és egy humoros könyvtárossal beszéltem Borsodban), és már most kíváncsian várom hogy mit fog mondani a virgácsaimra.
* Dr Bubó: nem ez az eredeti neve. Még csak nem is hasonlít rá. És azt sem mondhatom hogy Ursulával beszéltem (mert Ursula sosem brummogta le a pácienst hogy rrrendelés van...)
Negyedik csengésre fel is veszi egy nő a telefont, mire én megzavarodok és a hölgynek kétszer rám kell hallóznia mielőtt meg merek szólalni az anyanyelvemen.
- Jó napot kívánok, MuciFoci vagyok és Dr Bubóval* szeretnék beszMiután mindannyian megválaszoltuk a másik kérdését, el is búcsúztunk. Azért figyeltétek hányszor a szavamba vágott a rendelés miatt? Nem volt bunkó, csak éreztette velem hogy nincs rám ideje, noha gyanítom hogy ő sem a hivatalos fizetéséből megy nyaralni. Pedig azt még el sem mondtam neki hogy Londonból hívom, habár eddig ezen tény említésére rugalmasságot csak a fogorvosomtól kaptam. Meg nőgyógyásztól (igaz, hozzá át kellett menni Fehérvárra, mert Veszprémben a nőgyógyászok vagy annyira királyok hogy a betegekhez le sem ereszkednek, vagy 70 év felettiek).
- Nem tudom adni. Rendelés van. (a hölgy egyértelműen nem tudja ki vagyok, habár 12 évvel ezelőtt a doktorok még felvették a telefonjukat)
- Azt értem, de én időpontot szer
- Csak magánrendelésre tudok adni. Most rendelés van (wow, még jó hogy nincs TB kártyám és nem vagyok jogosult az államira)
- Az rendben van, nekem megfelel de több információra len
- Akkor hívjon vissza négy után. Most rrrrendelés van. (itt már éreztem hogy finoman le vagyok tolva mint egy szaros gatya. Kihívás elfogadva)
- Jó, de mik
- Szeptember 5 délután négy
- Az nekem nem jó. Hatodika jó.
- Akkor ez nem lesz aktuális, a doktor Bubó csak szerdánként csinál magánrendelést, visszonth
- És az azt követő szerda? (nehogy azt gondolja már hogy csak ő tud más szavába vágni)
- Mármint 12-e?
- Igen.
- Az jó. Tizenhat óra tíz perckor a magánrendelőben akkor. Mi a neve?
- Mennyibe kerül?
Dr Bubó egyébként tök rendes doki, most írtam is egy emailt neki (mert még mindig lehet hogy totál mellétárcsáztam és egy humoros könyvtárossal beszéltem Borsodban), és már most kíváncsian várom hogy mit fog mondani a virgácsaimra.
* Dr Bubó: nem ez az eredeti neve. Még csak nem is hasonlít rá. És azt sem mondhatom hogy Ursulával beszéltem (mert Ursula sosem brummogta le a pácienst hogy rrrendelés van...)
2012. augusztus 21., kedd
Az elveszett mobiltelefon
Szombat késő éjjel (vasárnap kora hajnalban, kinek hogy jobb) értünk haza a nyaralásból.
A másnapot lustizással, mosással, boltozással és kocsmázással töltöttük, majd hazafele a Wimbledon Parkban fagyiztunk egyet. Mielőtt elmentünk a kacsáknak odaadni a tölcsérem maradékát, ücsörögtünk a fűben, beszélgettünk fürdőszobákról és festenivalókról. Hazamentünk, aludtunk, másnap dolgozni mentünk és délután a Tomi otthonról hívott hogy nincs meg a telefonja, tűvé tette a lakást érte, de sehol semmi.
Bizonyára a parkban veszítette el, amikor a fűben ültünk. Pedig mindig szokásunk visszanézni. Este felhívta a telefonszolgáltatót, jelezte hogy nincs meg a mobil, felhívta a parkban a büféseket és a teniszklubot is, de senki nem adta le. Naná, hiszen egy alig 4 hónapos készülékről van szó. A telefonosok megígérték hogy küldenek egy másik sim kártyát.
Csütörtök este Tomi nagyban bütyköli az új simet bele a régi telefonjába, ő szidja magát hogy elhagyta a telefont, én szidom őt. Aztán eszébe jutott, hogyha már beteszi a sportuccát mosni, akkor beáztat egy másik felsőt és azt is beteszi mellé a gépbe. Ő már csak ilyen házias.
Ahogy előszedi a gázóraszekrényből a fehérítőt, elkezd nevetni - megvan a telefon!
Amikor vasárnap feltöltöttük a gázórát (ebben a lakásban ez feltöltős, mint a mobilok), akkor azzal világított magának. Dolga végeztével csak rácsukta az ajtót és el is felejtkezett róla.
Én most már nem értek semmit. Mit keresett a fehérítő a gázóraszekrényben?! Mert a telefon még csak-csak logikus, de a mosószer...?
A másnapot lustizással, mosással, boltozással és kocsmázással töltöttük, majd hazafele a Wimbledon Parkban fagyiztunk egyet. Mielőtt elmentünk a kacsáknak odaadni a tölcsérem maradékát, ücsörögtünk a fűben, beszélgettünk fürdőszobákról és festenivalókról. Hazamentünk, aludtunk, másnap dolgozni mentünk és délután a Tomi otthonról hívott hogy nincs meg a telefonja, tűvé tette a lakást érte, de sehol semmi.
Bizonyára a parkban veszítette el, amikor a fűben ültünk. Pedig mindig szokásunk visszanézni. Este felhívta a telefonszolgáltatót, jelezte hogy nincs meg a mobil, felhívta a parkban a büféseket és a teniszklubot is, de senki nem adta le. Naná, hiszen egy alig 4 hónapos készülékről van szó. A telefonosok megígérték hogy küldenek egy másik sim kártyát.
Csütörtök este Tomi nagyban bütyköli az új simet bele a régi telefonjába, ő szidja magát hogy elhagyta a telefont, én szidom őt. Aztán eszébe jutott, hogyha már beteszi a sportuccát mosni, akkor beáztat egy másik felsőt és azt is beteszi mellé a gépbe. Ő már csak ilyen házias.
Ahogy előszedi a gázóraszekrényből a fehérítőt, elkezd nevetni - megvan a telefon!
Amikor vasárnap feltöltöttük a gázórát (ebben a lakásban ez feltöltős, mint a mobilok), akkor azzal világított magának. Dolga végeztével csak rácsukta az ajtót és el is felejtkezett róla.
Én most már nem értek semmit. Mit keresett a fehérítő a gázóraszekrényben?! Mert a telefon még csak-csak logikus, de a mosószer...?
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)